Meghatározó gyerekkori élmény a nagymamánál töltött hosszú nyarak, ahol a rádióból MINDIG a Záray-Vámosi kettős valamelyik száma szólt, vagy Hernádi Judit és a Sohase mondd, vagy netán épp Kovács Kati szerette volna úgy, de úgy meghálálni. A Dzsingisz kánról már nem is beszélve. (A ~80 után született generációnak álljon itt lábjegyzetben, hogy ezek a korszak megahitjei voltak, klasszikus örökzöld mindegyik.) Megkockáztatom, - az ifjúságot kivéve - egy ország fújja kívülről ezeket a dalokat. De gyerekként volt egy másik szám, amivel soha nem tudtam betelni. Mindig megbabonázva hallgattam, és talán hatéves fejjel az óvodás mondókák és énekek után szerintem az első dal volt, amit álmomból felébresztve is végig tudtam volna énekelni egyedül. Ez a bizonyos a Csongrádi Kata-féle Millió, millió rózsaszál volt. Abban a hiszemben, hogy ez a negédes örökzöld echte magyar szerzemény, képzelhető a döbbenet, amikor a koreai Highway Star című film kapcsán kiderül, hogy létezik koreai verzió, majd erre karaokeznak a No Regret-ben, végül egy kint élő hazánkfia döbbent beszámolóját olvasom. Ráadásul egyre világosabbá válik, hogy ez a dal náluk is örökzöld sláger, a két országban egyszerre vitték sikerre. Na de hogy kerül ki egy magyar dal Koreába? Méghozzá nem is a "barátiba", mert azt még valahogy meg lehetne magyarázni, hanem a másikba. A szálak Sim Soo-Bong-ig vezetnek, aki '79-ben az aktuális diktátor kedvenc énekesnőjeként közvetlen közelről volt tanúja patrónusa meggyilkolásának, és csak a jó ég tudja, hogyan úszta meg akkor, hogy a mészárlás közepette ő is golyót kapjon a fejébe.

A koreai verziót jegyző, komoly zenei háttérrel rendelkező családból származó Sim Soo-bong az egyik legnépszerűbb koreai énekesnő, természetesen ma már főleg csak saját korosztálya szemében. De nem volt ez mindig így. 1978-ban az akkor 27 éves lány egy főiskolások részvételével zajló, amolyan helyi tévés táncdalfesztiválon tűnt fel egy saját maga írt dallal. Egy csapásra országos hírnévre tett szert, majd még abban az évben a japán enka stílusra hasonlító trot műfajban kiadott első lemeze is hatalmas siker lett. De mi is az a trot? Manu megfogalmazásában: "A trot egy-az-egyben a '70-es évek táncdalfesztiváljainak örökzöldjeit idézi, mely stílus mind külsőségeivel, mind hangzásvilágával, mind pedig szövegeivel annyira giccses, hogy a jobb érzésű embert komoly kacagásra ösztönzi."

Közvetlenül azután, hogy 1979-ben az év felfedezettjének választották, több meghívást is kapott a Dél-Koreát 1961-től vaskézzel uraló Park Chung-hee elnök privát bankettjeire. Úgy bizony, Délen is volt ám ilyen, nem csak Észak büszkélkedhet diktátorral. A kicsapongásairól híres, Amerika-barát, atomhatalmi álmokat dédelgető, a gazdaságot felvirágoztató, de közben az ország lakosságát brutális terror alatt tartó elnök nagy rajongója volt Sim-nek, és azon a végzetes estén is magához rendelte. Az elnök utolsó durranása című 2005-ös politikai szatíra állít emléket a vacsoraest történéseinek és akaratlanul is kérdéseket ébreszt a nézőben - miért hagyták életben a szemtanút?

Jelenet a filmből: Lány gitárral - Csendélet vérfürdő előtt

A nemzetközi viszonylatban a The President's Last Bang elnevezésű film eredeti címe is (Geuddae geusaramdeul - ford.: "The People of Those Days") Sim első slágerére utal (Geuddae Geu Saram - ford.: "The Person of those Days"), ebből is látszik, hogy a koreai köztudatban a mai napig az elnök kedvenceként van elkönyvelve. A merénylet után nem az áhított demokrácia következett, arra nagyjából a '88-as szöuli olimpiáig várni kellett, hanem egy még véresebb, sötét korszak, kegyetlen, despotikus vezetőkkel (Május 18 és Kwang-ju az Koreában, mint ami Kínában a Tienanmen-téri mészárlás). Ebben az időszakban Sim-et elnémították, hatalmas szerencséjére azonban őt csak képletesen, csupán a tévétől és a nyilvános fellépésektől tiltották el, ami számára egészen 1984-ig tartott. A napjainkban is aktív énekesnő dalában nyoma sincs az eredeti verzióban szereplő színésznőnek és festőnek, az átírt szövegben csupán a 백만송이 장미 - ha hiteles a fordítás - a "millió vérvörös rózsaszál" maradt meg, ami azért meglehetősen morbid refrén egy merénylet éjszakáján.

Örökzöld lévén több feldolgozást is megért Koreában (lásd ITT és ITT - sajnos a videókat a koreai szélessávra méretezték, így lassan töltődnek be), míg az Infinity of Sound lányai hagyományos népi hangszeren, gayageumon is előadják.

Miközben magát a dalt a finnek, oroszok, koreaiak, japánok, magyarok is sajátjuknak tartják és a neten veszekednek azon, hogy ki-kitől lopta, az a helyzet, hogy egy orosz költő versét egy lett zeneszerző zenésítette meg, amit aztán számtalan nyelvre lefordítottak és énekeltek. Táncdalként elsőként a szovjet Alla Pugacsova robbantott vele, érdekes módon lemezét Japánban is kiadták, innen kerülhetett aztán tovább a nem szocialista tábor országaiba is.

Hozzánk a Szovjetunióból került át, 1986-ban a dalt (és a szerintem zseniális magyar dalszöveget) eredetileg Kovács Katinak szánták, aki valamilyen oknál fogva nem tudta bevállalni, így került végül a beugró Csongrádi Kata repertoárjába.

Végezetül az is kiderült, hogy a negédes dalszöveg nem kitaláció, egy Oroszországon és Grúzián kívül nemigen jegyzett festő története ihlette, aki egy francia színésznő kedvéért valóban csődbe vitte magát, hogy a nő szállodája előtt az egész utcát beborítsa vörös rózsával.