Miközben 1977-ben - a diszkóéra kellős közepén - a The Trammps perzselte a Studio 54 színesen villódzó diszkó-padlójának közönségét (Burn Baby, Burn! - Disco Inferno), Japánban már nyugdíjba is vonult nem csak a korszak, hanem máig az egész japán könnyűzene egyik legsikeresebb lánybandája, a Candies. Ahogyan a Bee Gees, a Boney M, vagy a Szombat Esti Láz Travoltája ikonikus alakjai ennek a kornak, úgy a Föld másik oldalán, a felkelő diszkógömb hazájában a Candies és a Pink Lady neve ragyogott magasan a frissen felhúzott felhőkarcolók neonfényénél.
 

A különböző amerikai zenei stílusok már korábban is a szigetországban állomásozó jenki kiskatonák közvetítésével jutottak el Japánba. A támaszpontok kerítésein túl elsőként Tokió Shinjuku negyede rendezkedett be a nyugati éjszakai életre. Ennek elmaradhatatlan kellékeivé váltak a zenegépek, sorra nyíltak az "odoriba"-k (tánctermek), míg a bátrabbak lazán csak "go-go club"-ként határozták meg magukat. Jóllehet a törzsközönség az első időkben kizárólag amerikaiakból állt, közben egyre több japán is a soul/R&B rabja lett. A szórakozóhelyek harmada helyi DJ-t is alkalmazott, akiknek értelemszerűen lövésük sem volt arról, mit is kellene a lemezjátszóval kezdeni. A kezdetleges kiállás ellenére azonban hamarosan beindult az üzlet - a japán fülnek szokatlan, sohasem hallott, vibráló ritmusok; divatos, felkapott szórakozóhelyek; gyönyörű japán lányok és a szex-erőszak-drogok veszélyes hármasa semmi máshoz nem hasonlítható atmoszférát teremtett. Ne feledjük, ez az az időszak, amikor a legtöbb itt megforduló amerikai csak egy rövid eltávra jutott át Vietnámból és hamarosan indult is vissza a dzsungel mélyére. A korai diszkó-éveket Shinjuku-ban megélő fiatal japánok váltak később a helyi zene, divat- és művészvilág katalizátoraivá, általuk terjedt el egész Japánban a diszkó, mint stílus

Méghozzá rekordgyorsasággal. A tengerentúli trenddel párhuzamosan (persze saját ízlés szerint átformálva, mint minden idegen hatást) virágzott, a két országban egyszerre tündökölt, majd egyszerre is múlt ki a diszkó. No de ne szaladjunk ennyire előre. Feltétlenül szólni kell két legendás formációról. A '73-tól '77-ig aktív Candies éppen lecsúszott a fénykorról, inkább előfutárnak tekinthetőek, a stílust Japánban az őket váltó Pink Lady duója emelte a magasba. A Candies lányai (név szerint Ran, Sue és Miki) elsöprő sikert arattak a fiatalok körében, akik a formálódó japán társadalomban egyre inkább a nyugati értékek(?) felé fordultak. Népszerűségük csúcsán szálltak ki a zene világából, "újra egyszerű lányok akarunk lenni" kijelentésük mára szállóigévé vált. Ran és Sue később színésznőként tért vissza, Miki pedig újra zenélni kezdett, de házassága után gyorsan letett énekesnői ambícióiról. Mély nyomot hagytak a japánokban, ha ma bárki a '70-es évekről kérdez, gondolkodás nélkül jön a válasz: Candies és Pink Lady.

 Candies: My Sweet Little Devil

Bizony, a Pink Lady. (Itt némi megilletődöttség... Mei és Kei elfoglalta helyét a japán előadóknak fenntartott, belső kis sintó oltárom fő helyén, közvetlenül a '60-as évek oldies-ikerpárja, a Peanuts mellett). A Pink lányok ellenállhatatlanok - elég volt meghallani tőlük a Village People In The Navy-jét, vagy Irene Cara Fame-jét japánul, rögtön beléjük is szerettem. Neheztelnék én kicsit, de nem tudok, amiért angolul énekelték el egyik legnagyobb sikerüket, a Kiss in the Dark című diszkó-opuszt. Uralták a hetvenes évek végét: három év alatt 9 Nr.1 hits, több egészestés mozifilm, készült róluk 35 részes anime, meghódították Las Vegast; reklámozhattak velük bármit, bébiételtől kezdve a rádióig, sampont és instant tésztát - mindegy volt a termék, vitték, mint a cukrot.

Aztán amilyen gyorsan tűnt elő, tündökölt és bukott el a diszkó, ugyanolyan gyorsan áldozott le a Pink Lady csillaga is. A tehetségkutató versenyen felbukkant lányok menedzserének volt pár szerencsétlen húzása (jótékonykodást színlelve vak gyerekeket használt promóciós céllal, aztán a diákok iskolája közölte, hogy őket a kutya meg nem kereste, nem tudnak semmiről), magukat túlértékelve visszamondták a köztévé szilveszteri műsorát '78-ban, saját show-műsoruk sikerében bízva. A saját műsor elbukott, jövőre pedig már nem hívták őket a megsértett tévések újra. A szűkülő helyi viszonyok láttán Amerikában próbálkoztak. Méghozzá nem is sikertelenül. A Billboard 40-be eddig még csak két japán előadó jutott be, és ebből a Pink Lady az egyik, Kiss in the Dark dalukkal a 37. helyezést érték el, de többé nem sikerült ennél magasabbra kapaszkodni.

Következett az amerikai NBC-n a Pink Lady and Jeff című TV-show, amit beválasztottak minden idők 50 legpocsékabb tévéműsora közé. A vérszegény poénesőt zenés betétek szakították meg, az angolul alig beszélő lányok pedig fonetikus átírásban kapták meg a dalszövegeket és a párbeszédeket. Érzelmileg nagyon megviselte őket ez az időszak, nem értették a környezetüket, nem értették, amit mondatnak velük a kamerák előtt. Aktuális amerikai slágereket énekeltettek velük (Boogie Wonderland), minden epizódban illedelmesen belibegtek kimonóban a színpadra, majd pár ütem után ledobva magukról folytatták. Még azt is nehéz volt kikönyörögniük, hogy legalább egyszer hadd énekeljék el legnagyobb japán sikerüket, az U.F.O.-t. Ha ez nem lett volna elég, a műsor viccei ezt a szintet ütötték:

Jeff: "You girls are the biggest thing in Japan!

Pink Lady: "No, Jeff, the biggest thing in Japan is Godzilla!"

Miután a show megbukott, visszatértek Japánba. Hazai népszerűségüknek sokat ártott, hogy túl sokáig voltak távol, eladásaik meredeken zuhantak, a diszkónak is befellegzett, így 1981-ben hivatalosan is feloszlottak. Utólag ez nagyon jó húzásnak bizonyult. Mivel nem próbáltak meg görcsösen reflektorfényben maradni, a japánok emlékezetébe sikereik csúcsán égtek bele. Számtalan "utolsó" búcsúkoncert, újraegyesülés, néhány új kislemez, és főleg ~ öt évente az éppen tomboló trend szerint újramixelt válogatásalbum. A lányok - a közel ötven körüli lányok - időnként még mindig felbukkannak a tévében, a lassan harminc évvel ezelőtti tánctudásukat is felülmúlva. Kei színészkedni kezdett, Mei pedig tett egy kis kitérőt az Animetal együttesben. Ki nem találnánk, hogy nevezett formáció heavy-metálban utazott...

A felsorolásból ki nem hagynám a Triangle lányokat rózsaszín aligruhájukban. Az a nagy helyzet, hogy olyan keresőbarát nevet választottak maguknak, hogy érdemi információt egyszerűen nem találtam róluk. Marad a videó, többet ér minden szónál.

Triangle - Zero no marchen 

Még éppen elcsípte a diszkókorszak végét Matsuda Seiko 1980-ban, az akkor 18 éves, foglalkozását tekintve kezdő tinibálvány első Nr.1 kislemeze az alábbi Kaze wa Aki-iro volt, amit - tessék kapaszkodni - még 24 követte ZSINÓRBAN! (Összes első helyezést tekintve egyedül Ayumi Hamasaki kisasszony tudta megdönteni ezt a rekordot 2006-ban).

Az Oya Soichi könyvtár kimutatásai szerint Japán egész történetében nincs még egy híresség, legyen az császár, politikus vagy sportoló, akiről nála több újságcikk született volna. Kiadott albumainak száma lassan a nyolcvanat éri, de itt most nekünk csak az első számít, mert karrierje ha nem is fagyöngy, de a diszkógömb alatt indult. (Hogy micsoda poénjaim vannak. Kicsit gyúrok rá és megírhatom a Pink Lady and Jeff are back! szövegkönyvét)

Ha ezek után bárki fejében megfordul, hogy közelebbről is megismerkedne a '70-es japán diszkózenével, az ha mást nem is, de a Pink Lady dupla válogatáslemezét feltétlenül szerezze be.