Április elsejei bolondozásként rendhagyó poszt következik, fordított napot tartunk. Játsszunk el a gondolattal, hogy mi lenne az OtakuSound helyén, ha nem az ázsiai, hanem a normális könnyűzenére fókuszálnánk.
Mert hát bizony az otaku is csak ember. Még talán a legelvetemültebbek is. Ennélfogva hallgat(t)unk mi rendes zenét is.
Egyetlen poszt erejéig nézzük tehát, milyen zenei ízlésvilágból meríthetnénk, ha hirtelen mondjuk kigyógyulnék kóros kpop-fanatizmusomból.
Lenne itt: franciázás.
Nagy kedvenc a 2006-os Nouvelle Star győztese, a hihetetlen hangú Christophe Willem. A legkevésbé sem vagyok frankofón, de miatta megérte követni a francia Megasztárt (előadásában lásd mondjuk a Sunny-t). Időközben tisztes karriert futott be, első albumáról ajánlott a Double Je, másodikról rögtön itt a Berlin.
Meglepően jó klipeket csinálnak a bagett és a croissant hazájában, tessék rögtön egy telitalálat:
Christophe Willem - Berlin (HD-ben lásd ITT)
Aztán ott van még a francia gitáros fiú (Renan Luce), akit a tehetségéért szeretünk, és a mutatós szőke kislány (Lorie), akit nem kifejezetten ezért.
---------------------------------------------------------------------
Lenne itt: retro-fever.
Michael Sembello - Maniac (Flashdance OST)
A Maniac csak azért nem kapott Oscar-t 1984-ben, mert igazából nem a filmhez szerezték. Az eredeti számot az azonos című, egy sorozatgyilkosról szóló '80-as horrorfilm ihlette, ennek megfelelően a dalszöveg is keményebb volt - He's a maniac, maniac that's for sure, / He will kill your cat and nail him to the door.
A jó szimatú producernek ez sok volt, ezért írták át egy táncolni szenvedélyesen szerető lányra a szöveget - She's a maniac, maniac on the floor / And she's dancing like she's never danced before.
Innen már csak egy lépés volt, hogy az előadó/társszerző Michael Sembello felesége bepróbálkozzon a dallal a készülő Flashdance-hez épp zenét kereső producereknél. A többi már filmtörténelem.
Az Oscar-ra jelölt dalt az Akadémia kizárta, amikor kiderült, hogy nem a filmhez készült gyárilag, ennek (és végül a szobornak) a Flashdance másik slágere és Irine Cara örülhetett. What a feeling.
A '80-as retro-lázra logikus magyarázat, hogy a nyolcvanas évek végén volt az ember a nagyvilágra eszmélő gyerek. Akkor még valahogy több volt a szőke is.
---------------------------------------------------------------
Aztán lennének itt (szalon)rockerek:
Franz Ferdinand - Take Me Out
Most szeretjük nagyon, hogy egy nicknév mögött szabadon lehet kockulni. A rendes, hétköznapi énünk ugyanis nagy Franz Ferdinand rajongó. Ismeretségi körben normálisnak is tartanak. Ott bevallani a kpop-fanatizmust viszont felérne egy társasági harakirivel.
Persze az ázsiai vonal (még) nem nyomorított meg teljesen, azért a The Killers Mr. Brightside klipje sem (csak) a két kínai kőoroszlán miatt kedvenc.
The Killers - Mr.Brightside
----------------------------------------------------------------
Lenne itt: modoros oldies.
Tudom, szalonrockerek után meredek a váltás. No hát ez az überciki, amit soha, senkinek nem vallanék be arccal. Akkor már inkább jöjjön inkvizíció és máglyahalál. Korosztályomból ugyan kinek mondana valamit is Ákos Stefi, Sárosi Katalin, vagy Hollós Ilona neve. Szűcs Judith még csak-csak, de a '74-ben a tokiói Yamaha fesztiválon második helyezett Vincze Viktória?
Pedig nagyon egyszerű oka van annak, amiért kifejezetten szívesen hallgatok ilyet is. Egész egyszerűen ekkor még tudtak rendes magyar dalszöveget írni, még ha mai füllel kissé modorosat is. Mostanság ez csak nagyon keveseknek megy.
Kovács Kati - Nem leszek a játékszered
---------------------------------------------------------------
Aztán itt lenne ez a tiszteletet parancsoló orgánumú úriember, olyanok társaságában, mint George Michael, Whitney Houston, Celine Dion, valamint az, akinek a nevét már tényleg nem merem ilyen nagy nyilvánosság előtt bevállalni.
Michael Buble - Feeling Good
----------------------------------------------------------------
Lett volna itt Madonna is. Szigorúan múlt időben. Ha tíz évvel ezelőtt valaki azt mondja, Madonna koncertet ad Budapesten, körberöhögtem volna. Ha ehhez hozzáteszi, hogy én saját akaratomból nem megyek el rá, biztos lettem volna abban, hogy az illető a(z időközben bezárt) Lipótból szabadult.
Madge ma már hidegen hagy, de a régire jóleső nosztalgiával gondolok.
----------------------------------------------------------------
Végezetül lennének itt olyan nagyágyúk, mint az abszolút kedvenc Jamiroquai, akikről csak szuperlatívuszokban szólnék, vagy - igaz, egyetlen szám erejéig - a Maroon 5.
Jamiroquai - (Don't) Give Hate A Chance
Maroon5 - Makes Me Wonder
----------------------------------------------------------------
Fanatikus törzsolvasón kívül nem sokan jutottak el a poszt végéig. Tehát Drága Olvasó, magunk között vagyunk, nem lát senki, könnyíts lelkeden egy a jpop/kpop/cpop szégyenbélyege alól feloldozó coming-out formájában: te mit hallgatsz, amikor nem otaku vagy?
Utolsó kommentek