Mandopop, azaz a mandarin nyelvű kínai könnyűzene. Legalább olyan zavarba ejtő, mint Kína maga. Lássuk csak, miért: Kínában az ősellenség Tajvan zenéit hallgatják, a diszkókirálynő lemezein csupa lassú, szentimentális balladát találni, a névleg kommunista Kína slágerlistáinak élén gyáriparosok és bankárcsemeték tanyáznak, a legkínaibb popsztár amerikai és nem beszél rendesen kínaiul, ráadásként egy helyi megasztárban 1,3 millió sms csupán a harmadik helyre elég.
Az alábbiakban szemléltető videókkal megtámogatott mandopop gyorstalpaló kezdőknek.
Aki szeretne naprakész lenni, annak itt a mandopop eladási listák jelenlegi éllovasa, (az egyébként amerikai születésű, egykori telemarketinges) Van Ness Wu.
Van Ness Wu - Is This All
Az aktuális nyugati trendekkel rendszerint helyi zenészek előadásában találkozik az utca embere, aki nem feltétlenül figyel még a globális szupersztárokra sem. (Ez egyébként egész Ázsiára jellemző, szinte mindenhol a hazait részesíti előnyben a közönség.)
Ebből egyenesen következik, hogy a mandopop ott népszerű, ahol (főleg történelmi okok miatt) kínaiak élnek. Ez mind gazdaságilag, mind földrajzilag igen széles régiót takar, kezdve az ötmilliós, kőgazdag városállammal, Szingapúrral, aztán ott az ázsiai kistigris, Tajvan (23 millió lakos); mind Indonéziában, mind Thaiföldön él körülbelül nyolcmillió kínai, ahogy kínai a 27 milliós Malajzia negyede, és természetesen a legnagyobb felvevőpiac maga Kína. Az 1,3 milliárdos ország államnyelve ugyan a mandarin, de anyanyelvként csupán 850 millióan beszélik, míg a többiek a kínai nyelv számtalan dialektusának egyikét.
(Például úgy 75 millióan a kantonit - a kínai könnyűzene másik legjelentősebb ága, a Hongkong központú kantopop vígan meg is él belőlük.)
Ha kivesézünk egy pekingi slágerlistát, az előadók kilencven százaléka tajvani lesz. Közismert a Kína-Tajvan szembenállás, de akkor miért is hallgatnak Kínában tajvani zenét? Azért, mert mandopop fronton a tajvani zene a menő.
És mert nincs más.
Yoga Lin - Fly My Way
Hogy miért nincs? Amikor 1949-ben megalakult a Kínai Népköztársaság (továbbiakban Kína), a könnyűzene, mint imperialista méreg, ment a csípős-savanyú levesbe. Ha valaki nagyon énekelni akart, lehetett dalolni a párt nagyságáról vagy dicsőíteni az épp aktuális ötéves tervet.
Mao 1976-os halálával és Teng Hsziao-ping nyitásával változott a helyzet, csak épp addigra hazai gyártású könnyűzene (és aki értett volna hozzá) országhatáron belül nem akadt.
A kínai partoktól 160 kilométerre azonban igen. A jelenlegi formájában szintén 1949-ben alakult Kínai Köztársaságban (továbbiakban Tajvan) amerikai védőernyő alatt virágzott száz virág és a kapitalizmus. Az ekkorra már régiós popsztárokat kitermelő szigetországból megindulhattak a hanghordozók Kínába, persze a politikai szembenállás miatt véletlenül sem a legális csatornákon. A Kínában hivatalosan tiltott, de a gyakorlatban azért tűrt tajvani zene viharos sebességgel terjedt a feketepiac közreműködésével, egészen addig, míg az állami hivatalokban is a korszak ikonikus alakja, a tajvani Teresa Teng szólt a hangszórókból. Ezek után már nem volt mit tenni, 1986-ban levették a tiltólistáról a "burzsoá zenét" játszó énekesnőt, és a névrokonság okán megszületett a legendás mondás, miszerint "nappal Teng Hsziao-ping uralkodik Kínában, de éjszaka Teresa Teng."
Helyzeti előnyét (tőkeerős zenei kiadók, nemzetközi szupersztárok, évtizedes marketing-tapasztalat) ügyesen kihasználva vált Tajvan mára Szingapúrt és Hongkongot is megelőzve a mandopop fellegvárává.
Anthony Neely - Nightmares
A tajvani dominancián túl mandopop slágerlistát vizsgálva akkor éri az embert a következő meglepetés, amikor egészen elképesztő mennyiségben talál émelyítő, szentimentális balladát. Kínai nyelvterületen különösen rajonganak ezekért, gyakorlatilag műfajtól függetlenül egyetlen előadó sem engedheti meg magának, hogy aktuális lemezének legalább a háromnegyede ne ebből a kategóriából kerüljön ki. Ezért aztán mind a helyi diszkókirálynő, mind a helyi kemény rockerek lemezei az egy-két pörgősebb slágert leszámítva csupa melankolikus nótából állnak.
No és melyik kommunista ország mondhatja el magáról, hogy slágerlistáinak élén milliárdos gyáriparosok (Elva Hsiao) és bankárcsemeték (Terri Kwang) tanyáznak? Ráadásul úgy, hogy a gyáriparos videoklipje a Taiwan Gay Pride résztvevőivel készült egy habpartyn.
Mao meg forog a sírjában mauzóleumában.
Elva Hsiao - Let Love Fly
Napjaink mandopop sztárjait előszeretettel foglalkoztatja a kínai nyelvű filmipar, de a legnagyobbakkal már Nyugaton is találkozni. Jay Chou a Zöld darázs (The Green Hornet) című filmben az egykor Bruce Lee formálta Kato szerepében tűnik fel, Wang Lee-hom pedig Ang Lee Ellenséges vágyak (Lust, Caution), vagy épp Jackie Chan A katona (Little Big Soldier) című filmjében játszik.
Ha már az egyetemes mandopop szupersztároknál tartunk, Jay Chou és Wang Lee-hom mellett Jolin Tsai nevét illik feltétlenül ismerni.
Jolin Tsai - Ideal State
Ahogy a fenti videókból már kiderült, zeneileg nincs (egzotikus értelemben vett) keleti karaktere a mandopopnak. Sőt, az előadók naprakészen követik az aktuális trendeket, nyugati stílusokat és hangszereket használnak.
Hagyományos kínai hangszerekkel megbolondított modern popzenével kevesen kísérleteznek. Aki viszont mesteri módon ötvözi a két hangzást, az egy amerikai. Az USA-ban született és nevelkedett Wang Lee-hom 18 éves koráig szinte nem is beszélt kínaiul, tizenöt évvel később mégis ő játssza a legkínaibb zenét. A jelek szerint azonban annyira nem egyszerű a kínai nyelv, hogy hiába mandopop szupersztár másfél évtizede, hiába tanult kőkeményen, egy-két nyelvi baki a mai napig becsúszik. Ami akkor kínos igazán, amikor kantoni akcentussal egy hongkongi színésznő konferál mandarinul a kínai Grammy-n (Golden Melody Awards), és Wang Lee-hom simán felsétál más helyett a díjért, mert őszinte meggyőződése szegénynek, hogy az ő nevét mondták.
A mandopop előadók között egyébként is felülprezentáltak a tengerentúlon nevelkedett és/vagy vegyes házasságból születettek. De nem csak köztük.
Azok a külföldi zeneszerzők (illetve a jogdíjtulajdonosok), akiknek van egy csepp eszük, és legalább egyetlen egynyári slágert letettek anno az asztalra, azok most Kínában tülekednek. Ott ugyanis a kezdő sztárok számára előszeretettel vásárolnak be máshol már jól teljesített dalokat, amit odahaza a (fazékbavaló) kutya se ismer. A feldolgozásokon túl különösen népszerűek a svédek, nem egy skandináv producer már csak eleve a mandopop piacra szállít.
(Azért nem kell feltétlenül svédnek lenni. Szőkék előnyben, ugyanis nem csak az európaiaknak teljesen egyformák a kínaiak, ez fordítva is működik. Bármennyire furcsán hangzik, nekik sem egyszerű megkülönböztetni az europid egyéneket.)
Landy Wen - D.I.S.C.O.
A kínai nyelvterületen legalább 10 tévés tehetségkutató fut, de a piac akkora, hogy nem csak ezeket a műsorokat, de a versenyzőket is eltartja. Még úgy is, hogy rendszerint a legjobb tíz közé jutó előadók mindegyike automatikusan lemezszerződést is kap.
Ahogy például Jane Zhang, aki azon kevés nagyágyú egyike, aki a tajvaniak uralta mandarin nyelvű könnyűzenében szárazföldi kínaiként volt képes szupersztárrá válni. A legendás Super Girl tehetségkutatón tűnt fel 2005-ben, ahol a tévénézőktől hiába kapott végül 1,3 millió sms-t, ez kínai viszonylatban csupán a harmadik helyre volt elég. Jane Zhang ódivatú szépkislány-imidzse messze nem volt elég érdekes az első helyen végzett Li Yuchun (Chris Lee) különc, kisfiús egyéniségével szemben.
Jane Zhang - Only for Love (The Banquet OST)
Végezetül pár videó a mandopoppal történő további ismerkedéshez:
- indie rock (BearBabes, Sodagreen, Mayday)
- fiúcsapatok (Super Junior M, Fahrenheit)
- electropop (The Girl and the Robots)
- szentimentális balladák (Fei Yu-Ching, Alisa Galper)
Utolsó kommentek