O七a力uS口und

Kezdésképpen essünk is túl gyorsan a fent említett fogalom definícióján: guilty pleasure minden, amit nagyon szeretünk, ámde elég cikinek érezzük, hogy ezt másoknak (ill. akár magunknak is!) bevalljuk. Ez szinte bármi lehet: egy dal, egy zenekar, egy film, egy étel... Biztos vagyok benne például, hogy olvasóink mp3-jaik között tudnak találni pár dalt / együttest amit nem szivesen vállal be a haverok előtt. Mivel ez mindenkinek más, ezért a fogalom nagyon relatív, így ez a cikk tulajdonképpen a szerző zenei kamingáutja, legalábbis az első, hehe.

A Hinoi Team egy négytagú tinizenekar, akik 2005-ben indultak és már egy éve nem igazán aktívak -- rövid, de annál fényesebb karriert futottak be. A tinizenekart akár szó szerint is lehet érteni -- kezdéskor a lányok csupán 14 évesek voltak, amely amúgy ideális életkor az idolkarrier kezdéséhez. A Hinoi Team eurodancesített cukorpoppot játszik, a legjobb / legrosszabb (a kívánt rész aláhúzandó) fajtából: ezzel meglepően alkalmas az ember esetleges depressziósabb időszakaira, e cikk szerzője legalábbis kb. fél perc után széles vigyorral az arcán szokta hallgatni a banda CD-it. Legismertebb daluk valószínűleg a Night of Fire, amelyben Choushuu Korikivel, egy japán komikussal énekelnek együtt. Igazán felesleges erről bármi mást írni, beszéljen helyettünk a videó, majd a tovább mögött még egy szám, az Ike Ike.

Jáksónak üzenem: Stipi-stopi, a dobos az enyém! Eriko, Akiko és Kumiko, a cukiság újabb netovábbja, azaz a Chatmonchy 2004-től üzemelő triója. Gondolom nem szorul magyarázatra, mennyire meghatározó lehet az első találkozás. Számomra az alábbi Shangrila jelenti az első Chatmonchy-élményt, és hiába tény, hogy szokni kell az énekesük hangját, megvettek kilóra a sárga esőkabátban ugrálós videóval. A refrén hevenyészett fordításban valami olyasmi, hogy "Kiabáld, ha jó a kedved" és ezt nem hiszem, hogy kell kétszer kérniük.

(ha vacakol a videó, KATT)

Az oldaltörés után további képek és +1 videó, melyben a dobos Kumiko továbbra is TABU! Ő az enyém :p (Japán lányba oltott poncsó-fétisem (is) lenne?!)

Matsuura Aya Kizuna című dala egy kellemes meglepetés volt az év közepén.
Valamelyest én is beleestem abba a hibába, hogy az egyéb elrettentő, néhol olcsó techno/dance alapokra építkező pop számai miatt nem nagyon figyeltem rá. Pedig lehet találni tőle is hallgatható darabokat (főleg talán az utóbbi időkben). A Kizuna is ilyen ezzel a visszafogott hangzással. Tetszik benne a dallam, amit Ayaya énekel.
Egyébként Aya fő tevékenysége az éneklés, de felbukkan reklámokban is, és már film főszerepben is láthattuk. Ő is a Hello! Project (H!P) különítményhez tartozik, ahogy többek közt például a Morning Musume és a már itt is látható volt Berryz Koubou lány idolcsapatok.

MC Mong nem holmi tucat-előadó, MC Mong egyéniség, jelenség. Miközben Koreában szűnni nem akaró R&B-láz tombol, minden képviselője hiperkúl és magas eye-candy faktorral nyomul, addig MC 몽 a túlélés érdekében szembemegy a trenddel. Ha már nem rúghat labdába érdemben a bájgúnárok között, akkor nem is erőlködik, helyette lazán és szándékosan esetlen lúzerre vette a figurát. Az első ránézésre kockázatos húzás bombaötletnek bizonyult, vidám, poénos hip-hop dalaival és videóival rendre taszigálja lefelé a slágerlisták éléről Rain-t és Se7en-t, ami azért nem kis teljesítmény!

MC Mong - Crazy

Az oldaltörés után még négy videó: az Ice Cream címűt vétek lenne kihagyni, komplett kisfilm a becsajozás rejtelmeiről. A Invincible Man -ban megkapja a magáét az összes R&B-s menő-macsó-csávó, rendesen kifigurázza a mostanában túl trendire vett klipeket, végül pedig a Because I'm a Man videóban az is kiderül, hogy SZTK-szemüveg nélkül, normális fodrásszal, jó sminkessel és előnyös megvilágításban nem is csúnya a nagyszívű koreai fiú.

Akihito, Haruichi és Masami, a három hiroshimai srác még a középiskolában alapította a zenekart '94-ben, igaz akkor még "No Score"-nak hívták (Nincs kotta) -- egyikük sem tudott ugyanis kottát olvasni. A mai nevükön -- amelyet az amerikai Extreme zenekar hasonló nevű CD-je inpsirálta -- 1999-ben jelent meg az első kislemezük Apollo néven, majd nem sokkal azután jött a Hitori no Yoru, amely nem mellesleg a (nagyonvicces) GTO nevű anime második nyitódala is lett, ezzel is gondoskodva a zenekar népszerűségéről, amelyet sikerrel folytattak - 27 kislemez, 9 DVD, 7 album, 4 könyv és 2 best-of album után a srácok továbbra is töretlenül nyomják az ipart, igaz ma már csak ketten, mert Masami (aki egyébként "Tama" néven is ismert) 2004-ben kilépett. Mindez egyáltalán nem ment azonban a minőség rovására.

A pornós srácok (bocs...) gyorsan kialakították a saját stílusukat, amely egyfajta átmenet a j-pop és a j-rock között, talán inkább az utóbbi felé húzva -- ennek ellenére szeretnek kísérletezni, egy-egy szám erejéig más műfajokkal is: a Yo Bailo c. számuknak pl. mind címe ("Táncolok", eredetileg spanyol), mind a hangzása latinos. Előbb azonban következzik először a Hitori no Yoru, majd a tovább után további nyalánkságok.

Ha ABC sorrendbe raknánk a bandákat, amiket az ember hallgat, akkor a Zwei biztos a végén végezne. Még jó, hogy zeneileg nem Z-kategóriásak. :D Szerintem ezen a kis poénon gyorsan libbenjünk is át..
Szóval, tehát vannak nekünk ezek a Zwei-os lányok, akiknek a nevét a japánok csak dzüvájnak ejtik (kb, egyébként a német „kettő” lenne a kiejtés), és akik eredeti zenét játszanak. Ayumu vokálja egészen érdekes, és néha ahogy behoznak például vonós hangszereket ebbe a nem túl akusztikus zenébe, azt nagyon bírom. Úgy egyébként meg ez a stílus tök jól megy a japánokhoz, olyan nagyvárosi hangulatot árasztanak a számaik.

Onitsuka Chihiro nagyon nagy kedvenc, de róla majd inkább egy külön bejegyzésben írnék. Most inkább csak az első filmzenéjére szorítkoznék, amit a nemrég bemutatott Last Game - Saigo no Soukeisen című filmben hallhatunk.
Mivel még nem láttam a filmet, ezért elég pontatlan lehet, de az alapszituáció egy 1943-as, második világháborús történet, amiben két japán egyetem baseball csapata készül az utolsó meccsükre a frontra vonulás előtt.. Bővebb ismertetőt például itt lehet olvasni a filmről, de tele van spoilerrel, ezért nem biztos, hogy ajánlott (én sem olvastam végig). Mindenesetre érdekesen hangzik.
Chihiro ezzel a főleg vonósokkal és zongorával előadott dallal visszatért a hagyományokhoz, de a dal stílusában mégis kicsit más, mint amiket eddig hallhattunk tőle. A hangszerelésért Sakamoto Masayuki volt a felelős, akivel először dolgozott együtt és talán ez hallatszik a hangzásvilágon is. Ettől függetlenül a dal és a kislemez is -csak a zenei életbe való visszatérése utáni dalokat nézve- elég jól sikerült. Nagyjából mindenki meg volt vele elégedve, és viszonylag jó is fogyott Japánban.

A tajvani Zhao Wei már több postban is szerepelt, de mint egyik kedvenc énekesnőm, megérdemel egy saját postot a kedvenceink között. Az itt bemutatandó videója a 2004-es, eddigi legjobb albumáról, a Piao-ról való, a címe nemes egyszerűséggel November és egy kellemes, vidám hangulatú, lendületes dalocska. A klip kicsit eseménytelen, az albumhoz készített promóciós fotózás egyes pillanatait rögzítették benne, sajnos a hangminőség sem az igazi, de somán hallgatható.

  赵薇 - 十一月