O七a力uS口und

Cocco azon sztárok egyike, akikre Japánban mindig különös figyelem vetül a származásuk miatt. A legtöbb japán híresség ugyanis értelemszerűen a 4 nagy sziget valamelyikéről érkezik, azonban időnként előkerülnek énekesek, színészek, valamint egyéb közéleti szereplők, akik a rengeteg apró sziget valamelyikéről, illetőleg Okinawáról származnak. Kicsit olyan ez a hozzáállás, mintha mondjuk Magyarországon valaki például Sajóegresről elindulva válna a leghíresebb énekeseink egyikévé. A Raining volt Cocco harmadik kislemeze 1998 márciusában, ami az Oricon slágerlista 17. helyéig jutott, valamint a Ceremonial Day (Shiki Jitsu) című film végén is hallható volt. Sajnos a klipen nagyon látszik az alacsony költségvetés és nem jön át belőle az az érzelmi töltet, ami a dalszöveget jellemzi, de sebaj, az oldaltörés után olvasható lesz a fordítás is.

Szeretem a városban futós klipeket, ráadásul itt még a zene is jó.
Szerencsére a Core of Soulnak sok ehhez hasonló száma van, így hamar kedvencekké váltak, mindig szeretem őket hallgatni. Az egyetlenegy probléma a csapattal, hogy már feloszlott, de természetesen ennek ellenére is érdemes velük foglalkozni.
A klip első felében látható híd sok (én csak háromról tudok, de biztos van több is) japán klipben előfordul, ezért lehet, hogy majd lesz egy külön bejegyzés is róla.

A Maximum the Hormone ezen klipjét mindig furcsa fejjel nézem végig, miközben azon gondolkodom, hogy ezek a srácok vajon honnan szabadulhattak. Ez valószínűleg csak azért van így, mert nem szoktam hozzá az ilyen stílusokhoz.. - bár tudnék mondani pár hasonlóan elborult produkciót a populárisabb régióból is. (: 
A szám némely helyen még egész hallgatható is, szóval nincs nagy baj vele -még az én pophoz szokott füleimnek sem-, de jobb lett volna, ha nem Otsuka Ait másolják, mert ez így nem túl eredeti.
Egyébként valamilyen animében is lehet találkozni ezzel az aranyos kis dalocskával, viszont ez már annyira nem lényeges. Inkább jöjjön a zúzás ezerrel.

Nem vagyok túl nagy rajongója a Remioromennek, viszont van pár számuk amiket nem lehet olyan könnyen figyelmen kívül hagyni. Ilyen például a  Sangatsu Kokonoka is, ami a 1 litre of tears című drámából lehet ismerős többeknek. Emiatt talán több figyelmet is kapott ez a szám, de ezt egyébkéntis megérdemli.. A dal -mint gondolom hallható- nem a legvidámabbak egyike, de talán pont emiatt annyira maradandó.
A klipnek nem sok köze van egyébként a drámához, nem is Sawajiri Erika szerepel benne például, hanem Horikita Maki, aki szintén színésznő..

Ehhez a dalhoz készült egy egész jó magyar fordítás is, olvassátok el. :)

Végül csak kiderült, hogy kedvenc koreai leányaim miért olyan egyformák. Már szabályosan kezdtem szégyellni magam, amiért nekem is egyforma minden ázsiai. Jóleső megkönnyebbült sóhaj keretében nyugtáztam, hogy erről természetesen szó sincs, mindössze olyan hármasikrek akadtak utamba, akik tradicionális hangszerekkel bolondítják meg lágy popzenéjüket (amiben hasztalan kerestem a popot, nem akadtam nyomára).

IS - Spring

Emlékszünk még azokra az időkre, amikor egy ország húzta közelebb a kissámlit a rádióhoz, hogy a megboldogult Petőfin lógjon hétfőként kettőtől ötig? (Felnőtt azóta egy generáció, akinek mindez nem mond semmit. Öregszem.) Amikor még nem volt MTV meg Viva, internet, Youtube és zeneletöltés meg főleg nem (kész kőkorszak), na akkor volt egy kívánságműsor. Nosztalgia ide, nosztalgia oda, őszintén visszagondolva valójában tök egyforma volt minden adás. Mert Erzsi néni biztosan kérte a komaasszony Rózsikának az "Egy szál harangvirágot" nevenapja alkalmából, Béla küldte Jucinak a "Millió-millió rózsaszál" címűt, aztán valami újhullámos meg az NSZK-s Dzsingisz kán előadásában a "Dzsingisz kánt". A nagyjából állandó repertoár mellett mégis külön élmény volt ez.

Akkor most stílusosan szóljon a mucsaröcsögei fröccsöntő géemká kollektívájának ez a szívküldi a csikóstöttösi emgétéesz traktorosaitól. A Jingisukan következik a Berryz Koubou tolmácsolásában.

Nagyfokú idegenkedéssel és érdektelenséggel viszonyulok a H!P-s formációkhoz, egyszerűen nem értem, mit esznek a népek ezen a színes műanyag rágógumi-izén. Na jó, már úgy értem, hogy a lolita fétisen túl. (Erre jó a blog személytelensége, egy nicknév mögé bújva a dühödt rajongók hada nem tud megkövezni, höhö)

Alant az eredeti előadó és Berryz-ék. Most mondja valaki, hogy nem hasonlítanak. Talán kevesebb a bajusz...

UPDATE 2008.10.15. - Babarum küldte nekünk az alábbi gyöngyszemet, hálás köszönet érte! Az eredeti előadó újra összeállt ;) a japán lányok kedvéért - Berryz Koubou feat. Dschinghis Khan

Nagyon sötét és fenyegető hangulatú koncertfellépés Utada Hikarutól ez a Devil Inside. Érdemes belenézni. Egy-két helyen nagyon jól összevágták a képeket, ez is csak dob egyet az ember feszültség érzetén. Nagyon rendben van.

A fellépés egyébként a 2006 végén kiadott Utada United 2006 DVD-ről származik, de eredetileg a dal a 2004-es angol nyelvű Exodus albumon debütált az énekesnő "Utada" neve alatt. Errefelé csak Utada Hikaruként emlegetjük őt, de ez az album az amerikai piac igényeit figyelembe véve készült elsősorban, így változott a név is.

Utada Hikaru -azoknak akik eddig még nem találkoztak volna vele- Japánban az egyik legismertebb énekesnők egyike, de külföldön is simán bent van az első tízben szerintem, ha csak a japán előadókat nézzük. Pályafutása elejét inkább az R&B stílus jellemezte, de később váltott egy kicsit elektronikusabb, pattogósabbra. Ez szerintem kifejezetten jót tett neki és ennek köszönheti, hogy nálam egyre inkább jön felfelé. Remélem ezen az újabb, most készülő angol nyelvű albuma sem fog változtatni...

Fókuszál a bal hasábra és tudatosít: "önkényesen kiragadott". És ismétel. Csak azért, mert ezeket a videókat és előadókat érdemesnek tartom megmutatásra, még nem azt jelenti, hogy a k-rock csak ezeket a bandákat takarná. Vagy hogy ők lennének a legnagyobbak. Csupán kiragadott minták. Önkényesen.

Valamiért a k-rock mintha csak belső fogyasztásra készülne. Míg a japán Base Ball Bear vagy a Chatmonchy világviszonylatban is megállja a helyét, addig a vég nélküli r&b lázban égő Koreában mintha csak azért készülnének rock(os) lemezek, hogy legyenek már ilyenek is mutatóban. Természetesen vannak kivételek, de a jelek szerint itt a műfaj messze nem olyan népszerű, mint Japánban.

Vegyük például rögtön az egylemezes Izi (이지) nevű formációt. Az egyetlen koreai (és egy japán nyelvű, akkor ez most egy- vagy kétlemezes banda?) albumot prezentáló fiúk stílusát nehéz belőni, talán fogjuk rá, hogy indie rock. Azért nem egyértelmű, mert egyetlen lemezüknek nem csak a címe fura, de a tartalma is. A Modern life... and... with izi... 13 számának legalább fele pont olyan, mintha csak bármelyik trendi fiúcsapat lassú balladáit hallgatná az ember. Hiába na, ki is merne radikálisan szembemenni a közízléssel?! Viszont a fenti There She Goes mondhatni telitalálat, még ha nem is túl eredeti. A szám a Taepungtaeyang - The Aggressives főcímzenéje is volt egyben, így a klip is hozzá / abból készült. (A zene hiába jó, maga a film bűnrossz. Állítólag.) Az Izi-től még a Wanna Be You érdemelne talán említést, de inkább lapozzunk má', és következzen egy IGAZI nagyágyú.